Ibafa értékei
IBAFA RÖVID TÖRTÉNETE
Már a bronzkor emberének is kedvelt tartózkodási helye volt. Első írásos említése 1333-ból való. Az elnevezés előtagja az Iba személynév, és utótag a birtokos személyraggal ellátott falu. Az elsődleges Ibafalva névalak idővel Ibafára rövidült. A török hódoltság kezdetén pusztává lett. 1571-ben már lakott, 12 magyar adózó családfőt írtak össze.
A hódoltságot követően Horváth, később a házasság útján Jeszenszky birtok lett. Az 1720-as összeírás 7 magyar adózóját tünteti fel. 1744-45-ben horvátokkal népesült be, s rövidesen a környék legnagyobb lélekszámú helysége lett. A 18. század végén lassú német és magyar betelepülés kezdődött. 1832 után a németek száma rohamosan nőtt, a század második felében német többségű lett a falu.
1803-tól működik plébániája.
1945 után a kitelepített német lakosság helyére telepesek érkeztek Csoboka-pusztáról, Galambos-pusztáról, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből és a Felvidékről.
1974-ben Ibafához csatolták Gyűrűfűt; valamint 1978-ban Korpádot.
LÁTNIVALÓK
Épített örökség
Pipamúzeum
Talán első és legfontosabb látnivalója a központban található Pipamúzeum, mely a falu egykori plébánosának Schreyer Nándornak (később Hangai) köszönheti létét, aki 1864-től 1905-ig szolgálta a községet, és nagyon szeretett pipázni (síremléke ma is látható a temetőben). Ez adhatta a témát az író-újságíró Roboz Istvánnak a jól ismert mondóka megírásához:
„Az ibafai papnak fapipája van,
Tehát az ibafai papi pipa papi fapipa.
Az ibafai papnak minden a fapipa.
Doktora és patikája az a fapipa.
Tél van vagy nyár, meg nem unja már,
Mindig ott lóg szájában a papi pipaszár.
Mert az ibafai papnak fapipája van,
Tehát az ibafai papi pipa papi fapipa. „
1931-ben megszületett a szöveg zenei feldolgozása is. A nyelvtörő dal formájában található meg Komjáthy Károly – Emőd Tamás – Török Rezső Ibafai lakodalom című operettjében. Az operett nyomán az ibafai pap pipája az érdeklődés középpontjába került. Ekkor Sarlós (Schlachter) Ferenc volt az ibafai plébános, és mivel szivaros ember volt, nem volt pipája. Viszont egyre többször keresték rajta a nevezetes eszközt, ezért a helyi postamesternő férje pesti nagybátyját, Gerber Bélát kérte fel a pipafaragásra. A fát is ő küldte neki Ibafáról. Így született meg a különleges és egyedi, teljes egészében (kupakjával együtt) fából készült, nagyméretű pipa, amelyet valószínűleg 1934-ben Pünkösd utáni vasárnap, a falu, illetve a templom búcsúján adtak át Sarlós plébános úrnak. Az ibafai plébánosok megőrizték a hagyományt, és többen közülük sok szép pipát és más dohánytörténeti relikviát gyűjtöttek össze. A gyűjteménynek helyet adó kiállító helyet 1968-ban a Janus Pannonius Múzeum létesítette. Legérdekesebb darabajai közé tartozik az 1849-ből származó alföldi pipa, egy 1865-ös készítésű pipa, mely Deák Ferenc ajkait érintette, valamint Károlyi Mihály miniszterelnök pipája.
Római katolikus templom
A falu központjában áll az 1776-ban épült római katolikus templom, melyet a Szentháromság tiszteletére szenteltek fel. 1865-ben átalakították. Egyhajós, felújításra vár. Az épület falán helyezték el az ibafai, horváthertelendi, korpádi és gyűrűfűi II. világháborús hősi halottak névsorát.
Kőkereszt
A Kossuth Lajos utcában, a plébánia előtt áll a „ Zur ehre gottes gestiftet von franz farkas und familie 1935” felirattal ellátott kereszt. Talapzatán Mária szobor látható.
Kőszobor
A Bujban, 1923-ban született Nagy Sándor szobrász alkotta meg 1972-ben az Ibafán látható szobrot "Parasztfej" címmel.
Védett természeti érték
Platánfa
A kocsma udvarában áll a védettséget élvező mintegy 100-150 éves óriási platánfa. Kerülete meghaladja a 4 métert.
Híres szülöttje
Alpár János 1881. február 10-én született Nagyárpádon, meghalt Ibafán 1967. január 5-én. Iparos családból származott. A pécsi tanítóképzőben szerzett kántor-tanítói oklevelet. Munkahelyei: Kisherend, Gödre, Felsőmindszent. 1921-től Ibafán teljesített szolgálatot nyugdíjazásáig, 1948-ig. Egyszemélyben tanított évenként 106-110 tanköteles gyermeket. Szívügye volt a gyermekek tanulmányi előmenetele és a falu népének kulturális felemelése. Télen népművelési esteket szervezett, az ifjúság hasznos időtöltésére pedig színdarabokat tanított nagy sikerrel. A Bakics dűlőben erdei sétányt építettek a madarak és a fák napjának tiszteletére. Nyáron idény-napköziotthont vezetett, hogy a lakosság gondmentesebben végezhesse munkáját. Faiskolát létesített facsemetékkel, melyeket a lakosság felvásárolt. Ezáltal az ifjúság megtanulta a gyümölcsfák szeretetét és nevelését. Irányítása mellett a felső tagozatos gyermekek fákat ültettek a Bakics dűlőben, melyek gondozása a tanulók kötelessége volt. Közben kántori feladatokat végzett minden nap. Az esküvőket, temetéseket rokoni búcsúztatásokat tette ünnepélyessé. A község lakói szolgálatában közel fél évszázadon át szívvel-lélekkel és nagy szeretettel végezte munkáját.
Kulturális örökség
Pipaszívó Verseny
Ibafa nevéhez már hozzákapcsolódik a Pipaszívó Verseny. Minden évben a falunap részét képezi ez a megméretés. 2018-ban a község adott otthont a XI. IPA a Nemzetközi Lassúsági Pipaszívó Versenynek.
Mondavilág:
Az ibafai Pincehát titkai
Az ibafai határ északkeleti részében van a Pincehát. Aki megnézi ezt a dombot, rögtön észre veheti, hogy különös része ez a határnap, vagy, ahogy itt mindenki ismeri, a Lapsi oldalnak. A Pincehát titkairól talán százfélét mesél a nép.
Régen Ibafán sok lovat és birkát tartottak. Többnyire ott őrizték őket a Lapsi rétben. A legkisebb gyerek is tudta, hogy fönt a Pinceháton szellőzőlyukak vannak. Három lyukat ma is elég könnyen megtalálni, mert malomkő fekszik rajtuk, de olyan ember állítólag nem akadt még, aki valamennyi szellőzőlyukat megtalálta volna. Sokan esküsznek rá, hogy nem is tudhatja senki a Pincehát minden titkát, mert az alatta lévő pincét még a törökök ásták, és Bükkösdig ér. Olyan tágas a belseje, hogy kocsikkal hordták belőle a földet, több kút is van benne, úgyhogy a malomkövek nem mind szellőzőnyílások, hanem némelyik egy-egy mély kutat föd be.
Az ibafai öregek közül alig van olyan, aki gyermekkorában hosszú póznákat össze ne kötött volna, hogy velük megpróbálja megmérni a pince vagy a kút mélységét. Csakhogy a feneketlen mélységet eddig nem sikerült megmérni. Az biztos, hogy a bedobott kövek hangját is csak igen sokára, valami nagy mélységből lehetett hallani.
Akik nem messze laknak a Pinceháttól, azok arról is tudnak, hogy régebben éjjel sokszor nagy dübörgés hallatszott. Szellemek kocsiztak, szekereztek ilyenkor, kincseket hordtak ki-be a pincénél. Nappal pedig sehol nem talált rá az ember a pince bejáratára! Hanem egyszer mégis ráakadt valaki!
Réges-régen volt egyszer az uradalomnak egy juhásza. Ott őrizte ő is a nyáját a Lapsi réten. Amikor megunta az egy helyben álldogálást, elkezdett sétálni. Fölbaktatott a domboldalra, hogy jól szemmel tarthassa onnan a birkákat. No, meg más is vitte ám a dombra: a kíváncsiság. Ő is többször hallott már mesélni a Pincehátról. Amint ott járt-kelt, egy nyílásra bukkant a bozótban. Fogta hát magát és bebújt. Bent egy tágas pincét talált. Benne hordók álltak sorjában. Amikor megpróbálta a csapokat, egy csepp nem sok, de annyi bor se fojt. Ahogy pedig megkopogtatta a hordókat, mindegyikről kiderült, hogy színig teli van. Feltörte hát a legkisebbet. Nem is bebőrözött, hanem megkeményedett bor volt abban. Mintha csak egy hordó formájú piros nagy gyanta lett volna. Hanem eszébe jutottak a juhásznak a birkái. Gyorsan letört egy darabot a megkövesedett borból, aztán – vesd el magad! – futott kifelé.
Kint nem volt semmi baj. A birkák békésen legelésztek a réten. P meg beletördelte a kulacsába a kővé változott bort. Olyan itóka lett belőle, hogy berúgott tőle, mint a csacsi. Így ment ez nap-nap után.
Egyszer aztán feltűnt az uraságnak, hogy a juhász mindig olyan későn hajt haza. Gondolta, meglesi, mert ez biztos vadászik kint, vagy valami más, nem tisztességes dolgon törheti késő alkonyatig a fejét. Meg is leste.
Látta, hogy a juhász eltűnik egy bokor aljában. Nem is kellett neki soká várnia, míg újra előjött. Egymás után jókat húzott a csutorjából, úgyhogy hamarosan lerészegedett, lefeküdt a bokor alá, és el is aludt egykettőre. Az uraság mi mást tehetett, elment haza, mert sejtette, hogy a berúgott juhásszal úgysem juthat dűlőre.
Amikor a juhász jó későn kijózanodott, hazahajtotta a nyájat. Az uraság csak erre várt, mert elhatározta, hogy többet nem fog inni a juhász. Befogatott a kocsijába, és kiment a Pincehátra. Két nagyon megbízható embere volt vele, azokkal bement a bozótba, ott be a nyíláson a pincébe. Megtalálták a sok tele hordót, és ki is hozták őket sorban. Éppen éjfélre járt az idő, amikor hetedszer fordultak. Úgy gondolták, hogy a bor után most megnézik majd, hol az a sok kincs a pincében, amiről a nép mesél.
Hanem a kincskeresésből nem lett semmi! Alig jöttek ki a pincéből, alig ültek föl a kocsira, hogy a bort még hamar hazavigyék, egyszerre valami nagy dübörgés hallatszott mögöttük, meginogtak köröskörül a fák, mintha el akart volna süllyedni az egész Pincehát. A kocsis a lovak közé vágott, még hátra nézni sem mertek. Otthon pedig eszük ágában sem volt még egyszer visszamenni!
Másnap már mesélte a nép, hogy milyen nagy földcsuszamlás volt a Pincehát környékén. Eltűnt annak a bejárata örökre.
Csakhogy a kincs híre nem hagyja ám az embereket pihenni! Igaz, hogy nem volt nyoma sehol a pince bejáratának, de ott voltak a szellőzőlyukak. Jött egyszer a kútásó. Kiemelte az egyik malomkövet. Kiderült, hogy egy mély kút van alatta. Az ember elhatározta, hogy lemegy a kútba. Gyertyát fogott, fölszerelt egy csengőt, annak húzómadzagját vitte le magával. Úgy egyezett meg a munkásaival, hogy ha a csengő szól, rögtön húzzák fel. Leeresztették. Egy kis idő múlva megszólalt a csengő. Felhúzták a kútásót. A gyertyája elaludt, maga holtsápadt volt. Amikor végre megszólalt, azt mondta, hogy soha többet meg nem próbál ilyesmit. Kénköves lángot fúj ott lenn egy sárkány, két kard meg úgy vagdalózik a levegőben, hogy mindent összevágnak darabokra.
Híre ment a kútásó esetének, de nemhogy elijesztette, még inkább idecsalta a sok kincskeresőt.
Jött először egy zsidó.
Ásott, próbálkozott vagy tíz helyen, de sehol nem akadta pincére. A kincsnek se híre, se hamva!
Hamarosan egy büszke úr állított be egy sereg munkással. Lóhátról nézte, irányította a munkát. Ezek már valamivel többre jutottak. Addig-addig ástak, kerestek a domboldalban, amíg végre rábukkantak valami pinceboltozatra. Egészen kibontották. Elég volt kitisztítani, mert volt az vagy három méter magas és széles. Amikor tisztán állt a bejárat, a büszke úr benyargalt a pincébe. Látták egy darabig, aztán csak a lova patkóját hallották csattogni, mintha az országúton vágtatott volna. A munkások kint álltak, vártak a pince szájánál.
Elég hosszú idő múlt el, amikor egyszerre lónyerítést és szörnyű csattogást hallottak a pincéből. Habzó testtel vágtatott ki a ló, egyenesen be a legsűrűbb erdőbe. Hanem a gazdája nem volt sehol. Akik jobban megnézték a vágtató lovat, azok mégis látták, hogy rajta ül a büszke úr, csakhogy nem egészben, hanem deréktól lefelé. A kaszaboló kardok vágták ketté. Ült a nyergében és a csizmája szorította, sarkantyúzta a vágtató paripát! A ló nyomában jött a sárkány, és fújta orrán, száján, a méteres lángokat. Alig vágtatott ki a megvadult ló a pincéből, leszakadt az egész partoldal és elzárta a bejáratot. Ez volt a munkások szerencséje, mert ki tudja, mit művelt volna velük a sárkány?!
Hosszú-hosszú esztendők múltak el, és senki nem gondolt már a pincére. Az öregek, akik többet tudtak, hallottak a Pincehát titkairól, majdnem valamennyien meghaltak időközben. Az uraság is elszegényedett, hogy az unokájának már el kellett adnia a birtokot.
Új uraság jött a faluba, Kamerelnek hívták. Neki is fülébe jutott a sok szóbeszéd. Hanem ő nem akart csak úgy vaktában neki kezdeni a kincsásásnak!
Hozatott egy híres jóslót. Kipróbálta, hogy érdemes-e kiásatni a Pincehátat. Furfangos ember volt az a Kamerel, aki megnézte, kivel van dolga.
Otthon a pincéje sarkaiban poharakba aranyt, ezüstöt ásott el. Amikor megjött a híres jósló, megállt vele a szoba közepén és így szólt hozzá:
- Van-e kincs a birtokomban?
A jósló azt felelte, hogy még a pincéjében is van, és elmondta, hogy melyik sarokban mit érez. Minden úgy volt, ahogy mondta.
Mindjárt megindultak a Pincehát bejáratának felkutatására. Ahogy a mai is álló Kisibafához értek, jósló megrázkódott, és csak ennyit mondott:
- Én tovább nem megyek, mert itt sok az arany, ezüst, de sok még a bőrében megkocsonyásodott, megkeményedett bor is!
Most már biztos lehetett az uraság, hogy van ott kincs a föld alatt bőven, érdemes hát munkához látni. Hanem az ásás mégis elmaradt, mert beteg lett az uraság, meg háború is jött közbe.
Amikor vége lett a háborúnak, megint olyan dolgok történtek, hogy azok mindenkinek eszébe juttatták a Pincehát kincseit.
Hideg őszi nap volt éppen. A gyerekek mentek csikókat őrizni a Pincehátra. Amikor messzebb, a domboldalon tüzet láttak égni, elindultak, hogy ott egy kicsit melegedjenek. Hanem, ahogy közelebb mentek a tűzhöz, az mindig messzebb húzódik előlük. Ilyen tüzet még nem láttak! Futni kezdtek hát feléje. Egyszerre kicsap ám a tűzből egy sárkány. Úgy megrémítette őket, hogy rohantak be a faluba ész nélkül. Ott senki nem hitte el nekik, hogy látták a pinceháti sárkányt.
Alig néhány nap múlva egy ember a Lapsi-réten őrizte csikóit. Amikor elfáradt, leült egy fa alá. Egyszerre ott állt előtte egy szép leány és azt mondja neki:
- Majd ide fog jönni egy nagy kígyó. Lesz nála egy aranykulcs. Vedd ki a szájából a fogaddal a kulcsot, jó ember, és én megszabadulok örökös földalatti rabságomból!
Ennyit mondott a leány, aztán eltűnt, elnyelte a föld. Az ember fölkelt, mert azt hitte, hogy talán álmodta az egészet. Bizony nem álom volt az! Nem telt bele egy perc, már jött a kígyó, hozta szájában a kulcsot. Hanem a szegény ember úgy megijedt, futott haza, ahogy a lába bírta! Azokban a napokban mindenki, aki a Pincehát felé este járt, arról beszélt, hogy alkonyattól hajnalig egy leányt hallanak sírni, zokogni szívet tépő jajgatással.
Hallotta ezt a dolgot egy derék pásztorlegény is. Gondolta, jó lenne azt a szép kisasszonyt megszabadítani, meg talán még a kincsekből is ütné valami a markát. Elszegődött juhásznak az ibafai urasághoz. Amint egyszer ott őrizte a nyájat a domboldalban, nagy suhogva jön egy felhő, leszáll a földre, villámlik, dörög nagyokat. A nyáj szétrebbent abban a pillanatban, és a juhászlegény előtt néhány lépésre már ott csattogott a rettenetes tüzes sárkány.
No, gondolta a juhász, eljött az utolsó perce, mert ilyen szörnyeteg ellen levés somfa-fütykös. A legény lassan hátrálni kezdett. A sárkány jött feléje, és közben igazi emberi hangon beszélt:
- Ha legény vagy, vedd ki a számból a földalatti vár pincéjének a kulcsát! Tiéd lesz a leány és a sok kincs! A legény csak fogta, szorította furkósbotját, és lépkedett hátrafelé. Tudta, hogy még csak néhány métert kell hátra mennie, és akkor eléri a keresztutat, azon túl már nincs a sárkánynak hatalma. A fenevad nem tágított. Jött egyre közelebb, és elmondta másodszor, meg harmadszor is a mondókáját.
Abban a pillanatban, amikor elérte az útkereszteződést, fölugrott a sárkány, megrázkódott, egy rettenetes dörgés hallatszott, és a szörnyeteg úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
A juhászlegényre úgy találtak rá a falubéliek. Ájultan feküdt a dombon, és el volt törve az egyik karja. Azt mondta, hogy a sárkány farka csapott rá, meg hogy annak köszönheti a négy döglött birkáját is.
Azóta se próbálkozott senki a pinceháti kincs megszerzésével. Veszedelmes dolognak látszik az ma is, és sok munkával járna. Ki tudja, milyen mélyen süllyedt az már a földbe?
Van ott egy két-háromszáz esztendős fa a Pinceháton. Egyedül erről sejteni, hogy milyen mélyre kerülhetett a pice. Az öregek az mondják, hogy ez a fa ott állt valamikor a pince bejáratánál. A falu legjobb szemmértékű emberei megfigyelték, hogy ez a fa évente legalább egy vagy másfél centit süllyed. A törökök óta így olyan mélyre kerülhetett a vár és a pince a sok kinccsel, hogy ma már aligha vállalkozik emberfia annak a kiásására.
Régi regék Zrínyi földjén. Szigetvári Várbaráti Kör: Szigetvár, 2006. 31-36.